3. fejezet

3. fejezet

Út a pokolba

Hirtelen riadtam fel, azonnal leperegtek előttem a nap eseményei, a tetoválás, a bácsi, a baleset és a kapuk. Nem lehetett igaz! Ilyen nincs! Biztos, csak álmodtam. Felültem és körülnéztem. A látvány egyszer és mindenkorra leszámolt a reményeimmel. Nem álmodtam, ez bizony a cudar valóság.

A kopár földön feküdtem, fölöttem az égbolt vörösen izzott, ám Napot, Holdat vagy csillagokat sehol sem láttam, csak a végtelen vörösséget. A földön nemhogy fű, semmilyen növény nem termett, még gazok sem. Nem messze tőlem furcsa, torz alakok hevertek, pislogtam párat, hogy kitisztuljon a látásom és felsikoltottam. A kupacok mind halott emberek voltak! Esetlen pózokban hevertek szerteszét temetetlenül, sebeikből csorgott a vér és teljesen átáztatta a földet, már ha ezt a vörös valamit annak lehet nevezni. Képtelen voltam tovább egy helyben maradni, azonnal el akartam tűnni onnan. Felpattantam, ám messzire nem jutottam, mert valaki megragadta a csuklómat és visszarántott a földre. Egy magas, izmos férfi állt fölöttem, jóképűnek tűnt, ám a szeme megriasztott, teljesen fekete volt az egész, nem látszott a szem fehérje és nem vált ki a szemgolyó sem. Az idegen rám mosolygott, megvillantva borotvaéles fogait.

-       Nos, Kíra Maclaine üdvözöllek a pokolban! – sziszegte, én meg azt hittem összesek a félelemtől. Nem hagyott időt arra, hogy elájuljak, hanem megragadta a karom és kíméletlenül húzni kezdett. Esetlenül botladoztam utána, a csuklómat rángatva próbáltam kiszabadulni a szorításából. Természetesen hiába.

-       Lassabban! – kértem végül, amikor már jártányi erőm sem volt, de csak egyre türelmetlenebbül vonszolt. A fáradtságtól félájultan támolyogtam utána. Nem tudom mennyi idő telt el, de az égbolt egyre sötétebb vörös színt kezdett ölteni. Arra eszméltem, hogy a férfi elengedi a karomat, tehetetlenül rogytam a földre. A csuklóm sajgott és a világ kezdett elsötétülni körülöttem. Az eszméletvesztés határán lebegtem, de nem tudtam elájulni, percek, talán órák múlva ismét lépések hangzottak fel, forró, izmos karok felemeltek és elindultak velem.

-       Engedjen el! – suttogtam erőtlenül. Semmi válasz. – Hová visz? – próbálkoztam újra.

-       A palotánkba! – hangzott a válasz – Ideje, hogy utolérjen a végzeted.

Ez a válasz egy cseppet sem nyugtatott meg, ráadásul a hangja is ijesztő volt. Mély, gurgulázó, természetellenes. Szorosan behunytam a szemem és kívántam, hogy véget érjen ez a rémálom, újra a mamámmal akartam lenni otthon, a kis lakásunkban, amihez olyan sok szép emlék fűződik, ott született, nőtt fel anyám, abban a házban ment feleségül apához, ott születtem én is és ott halt meg apa. Rákban. Én akkor még csak hét éves voltam. Utána más lett az életem, teljesen más, mégis boldog voltam.

Elviselhetetlen forróság csapódott az arcomba, visszarántva a gondolataimból. Észbe kapva pillantottam körül, egy hatalmas lobogó máglya előtt álltam, a lángok majd két méter magasra felcsaptak. Rémülten hőköltem hátra az újabb hőhullám elől, balsejtelem gyötört. Nem maradt időm eltöprengeni az események ilyesfajta alakulásán, mert fogva tartóm hátracsavarta a karomat és egyenesen afelé lökdösött, amitől minél messzebb szerettem volna kerülni. Tehetetlenül lógtam a karjában, csak egy gyenge nőnek éreztem magam, aki nem képes megvédeni magát, ostobának és erőtlennek. Már csak két lépés választott el a tűztől, már hallottam gyilkosaim elégedett vihorászását, amikor hirtelen harag árasztotta el a testem, adrenalin száguldott az ereimben, erősnek éreztem magam. Mégis mit képzelnek ezek, talán hagynom kellene, hogy megöljenek? Azt már nem! Összeszedtem minden erőmet és elszántságomat, majd egy hatalmasat rántottam a karomon. Egy reccsenés hallatszott, de most nem volt arra időm, hogy felmérjem a sérüléseimet, gyorsnak kellett lennem. Elrugaszkodtam a talajtól és rohanni kezdtem vakon, csak el innen minél hamarabb, amilyen gyorsan csak lehet. Öt lépést sem sikerült tennem, mikor elkaptak, rúgtam, haraptam, karmoltam, végül sikerült kiszabadulnom, de ellenségeim továbbra is előttem tornyosultak. Azt, hogy kik vagy mi félék voltak, nem tudtam felmérni, mert mindegyik arcát csuklya fedte, de nem is érdekelt igazán, csak a szabadság járt a fejemben. A tekintetem össze–vissza cikázott, menekülési útvonalat keresve. Szerencsémre az egyik alak, aki pont előttem állt, alacsonyabb volt a többinél. Nem tudtam, hogyan fogalmazódott meg bennem az őrült ötlet, de biztos voltam benne, hogy képes vagyok rá. Elrugaszkodtam a földtől és azon kaptam magam, hogy szállok a levegőben, nem csak szimplán átugrottam ellenségeimet, hanem több méterrel a fejük fölött repültem el. Hihetetlen, ijesztő, ám mégis fantasztikus érzés volt, kitártam a karjaimat és álmélkodva bámultam lefelé. Boldogságom nem tartott sokáig, egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyik csuklyás felém lebeg a levegőben, elképzelhetetlen sebességgel. Mielőtt bármit is tehettem volna nekem ütközött és egy hatalmasat taszított rajtam, forogva, bukdácsolva zuhantam valahova, teljesen elvesztve az önuralmat. Amikor megéreztem a forró lángokat a hátamon, már tudtam hova tartok. Sikítani próbáltam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Hangtalanul zokogva hullottam bele a máglya kellős közepébe. A lángok körülöleltek, hatalmas kínt okozva nyalogatták a lábaimat, kezeimet, míg a fájdalom hatására el nem ájultam. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, hogy két erős kar ragad meg és kiemel a forróságból. Egy női hang ismeretlen nyelvben suttogott valamit, aztán belezuhantam az áldásos csendbe és sötétségbe.

2. fejezet

2. fejezet

Tetoválás

-       Segíts! – nyöszörögte a fülembe az oly jól ismert fiú. Körülnéztem, de mindent elborított a teljes sötétség. Négykézláb tapogatózva elindultam abba az irányba, ahol a bilincseket sejtettem. Elhatároztam, hogy véget vettek ennek az egésznek. Az éles sikoly hallatán megdermedtem.

-       Kérlek, csinálj valamit! Nagyon fáj! – hirtelen ezüstös fény hatolt be a kamrába és megpillantottam a földön vonagló fiatal férfit. Egyre gyengébben rúgkapált, a sikítások is csendesültek. Végül mozdulatlanul nyúlt el a padlón. Odarohantam hozzá.

-       Ne, kérlek! Ne add fel, ne halj meg! – könyörögtem, de hiába, a szemei lecsukódtak, feje félrebillent. Meghalt. Éles fájdalom hasított a szívembe. Zokogtam, kiabáltam, sikítottam. A kín egyre nőtt. Elterültem a földön, képtelen voltam mozogni, kiabálni, csak feküdtem miközben a fájdalom elborított…

Zihálva ébredtem. A hasamon feküdtem, a lepedő teljesen körém csavarodott, izzadtam, szédültem, a fejem majd szétrobbant és minden tagom fájt. Nyögve tápászkodtam fel, kicsoszogtam a fürdőszobába, be a zuhany alá. A hideg víz lecsendesítette a fájdalmamat így, mikor kiléptem a hűvös csempére, már sokkal jobban éreztem magam. A konyhából isteni illatok szálltak. Elmosolyodtam. Az, hogy ilyen korán fent van, azt jelenti, hogy a mama jobban van, aminek nagyon örültem.

-       Jó reggelt! – simogatta meg a fejem, amikor ledobtam magam a mellette lévő székre.

-       Neked is! – nekiláttam a már odakészített müzlimnek. Egyikünk sem szólt semmit, csendben ettünk. Éles fájdalom hasított a jobb csuklómba, felszisszentem. Mama aggódva nézett rám.

-       Semmi baj. – próbáltam megnyugtatni, de nem hitt nekem, megragadta a karomat és maga elé húzta, hogy jobban szemügyre tudja venni.

-       Édes kislányom! Ha már tetoválást csináltattál magadnak, miért kellett ilyen ördögi jelet választanod? – éles hangjára összerezzentem. Nem értettem, miről beszél, így én is közelebb hajoltam és akkor megláttam… a csuklóm belső felén egy véres hosszú seb nyílt, ami tökéletes L alakot formázott.

-       Egy L betű! Mit jelent ez a jel anya? – kérdeztem döbbenten. Ő sápadtan rázta a fejét.

-       Ez egy ősi jel, aminek használata a vallásos emberek számára tilos. A jelentése Fényhozó. – dühösen nézett rám - Te vallásos szellemben nevelkedtél, tilos ilyen jeleket rajzolnod magadra!

Na igen, tudnotok kell, hogy édesanyám istenfélő életet él, de ezen kívül minden vudus baromságban hisz. Én általában csak nevetek rajta, de ezúttal olyan halálosan komoly volt a hangja, hogy nem volt kedvem nevetni.

-       Fényhozó? De hát ez egy L betű! – tiltakoztam, mire olyan pillantást vetett rám, mintha különösen nagy butaságot mondtam volna.

-       Igen, és hogy mondják a Fényhozót latinul? – kérdezte. Egy pillanatig elgondolkoztam. Aztán beugrott egy név. Egy név, amit szörnyen vallásos irodalom tanárunk rettegve ejtett ki. A szám szólásra nyílt:

-       Lucifer! – inkább kérdés volt, mint kijelentés, a mama bólintott. A fejem megint megfájdult, különös álmok, megmagyarázhatatlan változások, pokol urának jele a kezemen, fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. Mi van, ha valami baj van velem? Veszélybe sodrom a mamát? Ez a gondolat megijesztett, nem akartam mást, mint minél távolabb kerülni tőle. Felpattantam.

-       Mennem kell dolgozni. – hadartam és kirohantam a lakásból, le a lépcsőn, ki a metróig. Csak ott sírtam el magam.

Egész nap a városban kóboroltam, nem mentem haza, csak estefelé, amikor már tudtam, nem hanyagolhatom tovább, valószínűleg anya már betegre aggódta magát.

-       Kislányom, megkérhetlek egy szívességre? – rántott ki a gondolataim közül egy reszelős hang. Egy ráncos, idős bácsika álldogált mellettem. – Segítenél átmenni az úton? Vak vagyok és félek, elütne valamelyik ostoba autós huligán!

Anya mindig igyekezett az illemre nevelni, megtanított arra is, hogy a rászorulóknak segítenem kell. Sokszor kísértem át idősebbeket az úttesten, ám most mégis valami ideges nyugtalanság fogott el, féltem a bácsikától, valami azt súgta, bántani akar. Elhessegettem a gondolatot. Biztos csak a mai sokkhatások miatt lettem ennyire paranoiás! Valami azonban nem hagyott nyugodni.

-       Honnan tudja, hogy fiatal vagyok és lány, ha nem lát semmit? – kérdeztem. Az idős úr rám mosolygott.

-       Az illatodból. Tudod, nekünk, vakoknak a többi érzékszervünk hihetetlenül erős és éles. A szél felém sodorta az illatodat, így azonnal tudtam, hogy egészen fiatal lány áll mellettem. Nem kell félned, nem akarlak bántani! – mondta és én elszégyelltem magam. Csúnyán bántam szegénnyel, pedig csak segítséget kért. Jóvá kell tennem!

-       Persze, természetes, hogy átkísérem. – mondtam kedvesen.

-       Köszönöm gyermekem. – mondta és belém karolt. Szép lassan sétáltunk át a zebrán, nyugtalanságom egyre nőtt, de nem tudtam az okát. Már majdnem átértünk, épp fellélegeztem volna, amikor a semmiből egy teherautó bukkant elő és hatalmas sebességgel száguldott felénk. Még lett volna ideje lassítani, de amikor vezető már látott minket, hirtelen még jobban rákapcsolt. Pánikba esve ugrottam félre, illetve ugrottam volna, de a bácsi szorosan megmarkolta a karomat és egy helyben tartott. Elszántan próbáltam kitépni magam a szorításából, de mintha megnőtt volna az ereje, nem bírtam vele. Kétségbeesve néztem szét, kit hívhatnék a segítségül, ám az utca teljesen néptelen volt. A teherautó egyre közeledett, torkaszakadtából sikítottam és kapálództam, de hiába. A kocsi hatalmas erővel nekünk ütközött, iszonyatos fájdalom hasított belém, fura színek villództak a szemem előtt, aztán jött a sötétség. Furcsa mód nem ájultam el, csak elsötétült minden. Hallottam, ahogy bácsi a fülem mellett diadalittasan suttogja, megdöbbentően fiatal hangon:

-       Most végre beteljesedik!

A következő pillanatban úgy éreztem, mintha a testemen kívül lebegnék a nagy semmiben. Teljes volt a sötétség, mégsem féltem. Hirtelen tőlem néhány méterre két kapu bukkant fel. Az egyik gyönyörű hófehér rózsákkal díszített kapu volt, amely úgy sugárzott különös, ezüstös fénnyel, hogy majdnem belevakultam, a másik kapu fekete volt, körvonala tűzben állt. A lángok furcsa bűzt árasztottak magukból, az ajtó fenyegetőnek és ijesztőnek tetszett, halálra rémített. Életemben először imádkoztam, hogy ne azon kelljen belépnem, hanem a szép isteni kapun. Nem tudom mennyi idő telt el, talán percek, talán napok is, míg végül az angyali ajtó megnyikordult. Csodálatos, földön túli zene csendült fel és egy gyönyörű, fénylő lény jelent meg előttem. Elképzelhetetlenül szép volt, csillámló ezüstös haja a válláig ért, élénk, kék szemei kedvesen vizslattak, karcsú volt, ez még bő ruháján keresztül is láttam.  Mosolygott és kinyújtotta felém a kezét. Hatalmas szeretett áradat öntött el, fantasztikus, ritkán tapasztalt érzések, boldogság, békesség, nyugalom és még valami, aminek nem tudtam nevet adni. Óvatosan felé indultam, lassan megfontoltan lépkedtem, alig vártam, hogy kikerüljek ebből a rémálomból és odabent lehessek, ahol biztonságban leszek. Már majdnem elértem a fénylányt, amikor valaki megragadott.

-       Azt már nem! – süvítette a fülembe és, legnagyobb rémületemre, berántott a tüzes kapun. Az ajtók eltűntek és én meg ismeretlen fogva tartóm zuhantunk a semmiben. Fickándozni kezdtem, sikítottam, ahogy a torkomon kifért, míg hirtelen fejbe vágott valami és elájultam.

1. fejezet

1. fejezet

Álmok

-       Segíts! – hallottam az elkeseredett kérést - Könyörgöm, segíts!

Válaszolni akartam, de nem találtam a hangomat. Kétségbeesetten pillantottam az előttem heverő bilincsbe vert fiúra, aki tehetetlenül hevert a padlón. A tekintete meggyötört volt, szőke hajából csorgott a vér. Megpróbált felállni, de nem volt elég erős, leroskadt a földre. Körbenéztem a szűk kis helyen. Durva faragatlan kövek szolgáltak falakként, némelyek olyan élesnek tűntek, hogy ha az ember csak egy kicsit beléjük veri a fejét, az már halálos is lehetne. A hátam mögött vastag rácsok nyújtóztak, olyan sűrűn, hogy ne lehessen átférni közöttük.  Egy sziklába vájt börtönben voltam. Körülbelül három méterrel a fejünk fölött picike ablak, ami alig adott fényt, így nem tudtam megállapítani, hogy milyen napszak van. Az állandó félhomályban hunyorogva próbáltam mást is kivenni. Az egyik nagyobb sziklára egy rúd volt felerősítve, rajta vasláncok lógtak, ezek tartották a fiú bilincseit. Megdöbbenve vettem észre, hogy a csuklóján kis vérpatak fut végig. A vastag vaskarperecek kidörzsölték szerencsétlen kezét. Óvatosan letérdeltem mellé, feljebb toltam őket a kezén, leszakítottam a pizsamámból egy csíkot és bekötöztem vele a sebeket. A fiú felnézett rám.

-       Segíts! – ismételte az előbb mondottakat – Csak te szabadíthatsz ki ebből a nyomorúságos börtönből.

Felelni akartam neki, elmondani, hogy megteszek mindent, ami hatalmamban áll, de a szám kiszáradt, képtelen voltam megszólalni. Ő még egy pillanatig engem nézett, aztán összecsuklott és ájultan rogyott a kőkemény földre. Fölé hajoltam, nem lélegzett! Istenem ne!

-       Ébredj fel! – kiabáltam kétségbeesve, miközben a könnyek patakzottak az arcomon – Ébredj!

De nem történt semmi, csak ültem a fejével az ölemben és zokogtam. Hirtelen minden homályosulni kezdett körülöttem. Rémülten pattantam fel. Mi történik? A következő pillanatban meghallottam az ő hangját a fejemben:

-       Nyugodj meg, nincsen semmi baj! Csak felébredsz. – amint ezt kimondta, a hangja halkulni kezdett, kipattant a szemem…

A Nap olyan élesen tűzött az arcomba, mintha érthetetlen nyelvén azt ordítaná a fülembe, hogy ébresztő te dinnye, máris elkéstél! Ebben egyébként tökéletesen igaza volt. Kipattantam az ágyból, be a zuhany alá. A friss víztől kicsit felélénkültem, de az álom nem akart kimenni a fejemből. A szépséges fiú, a könyörgése, halála, a börtön! Borzasztó volt! Mint minden egyes álom, amit az elmúlt hónapokban végignéztem. Mészárlások, tűz, fájdalom, halott emberek, a fiú. A gondolataimból a szobám ajtajának nyikorgása szakított ki. Hallottam, ahogy mama odabent szöszmötöl. Éles kiáltásától összerezzentem.

-       Kíra! Mit csináltál a pizsamáddal?

Nem értettem miről beszél, ezért kikászálódtam a fürdőszobából, hogy megnézzem, miről beszél. A mama, villámló tekintettel meredt rám kezében az XXL méretű pólómmal. Az alján egy hatalmas szakadás éktelenkedett, pont azon a helyen, ahonnan álmomban letéptem egy darabot, hogy bekötözzem a fiú sérült karját.

-       Megmagyaráznád, ezt kérlek? – csattant dühösen édesanyám hangja.

-       Fogalmam sincs, mi történt. – mondtam az igazságos híven, mert tényleg nem tudtam, hogy mi történhetett – Biztos este beleakadtam valami kiálló szögbe.

A mama felvonta a szemöldökét, látszott rajta, hogy nem hisz nekem, majd kicsörtetett a szobámból. Remek, ez a nap is jól kezdődik! Villámgyorsan felöltöztem, megreggeliztem és elrohantam dolgozni.

Tíz perces késéssel befutottam a munkahelyemre. A főnököm Jessica, már karba tett kézzel várt rám, dühös volt, ez nem vitás és sajnos jogos volt haragja. Villámló tekintettel állt a bolt ajtajában, ám amint meglátta az arckifejezésemet megenyhült.

-       Nézze, sajnálom, hogy késtem. – kezdtem bele a magyarázatomba – Elaludtam, de ígérem, ez többet nem fordul elő!

-       Semmi baj Kíra! Tíz perc még nem a világ végét jelenti. – mosolygott rám, elképedve néztem kék szemeibe. Nem voltam hozzászokva az engedékenységhez, máskor már két perc késés miatt is le szokta harapni a fejem.

-       Mi a baj? – kérdezte kedvesen Jessica elképedt arcomat fürkészve. – Jól érzed magad?

-       Igen, asszonyom. – feleltem udvariasan – Csak… nem értem, máskor sokkal dühösebb szokott lenni, ha későn érek ide.

A főnököm hátravettette a fejét és hangos nevetésben tört.

-       Most is dühös voltam. Nagyon. Aztán megláttam a rémült, sápadt arcodat, úgy néztél ki, mint akinek meghalt egy hozzátartozója és gyászol, már nem voltam szívem megszidni téged. Mi történt? Édesanyáddal van valami baj?

-       Nem! Egyszerűen csak borzalmasat álmodtam. – magyaráztam hevesen gesztikulálva – Azért köszönöm, hogy aggódik értem. – tettem hozzá.

-       Örülök, hogy minden rendben van. Most menjünk be, ideje kinyitni! – azzal a választ meg sem várva sarkon fordult és bement a boltba. Amikor ismét felém fordult a szemében már nyoma sem volt az előbbi melegségnek, hidegen pillantott le rám.

-       Most az egyszer elnéztem a késést, de többször nem fogom. Nyomás dolgozni! – ezzel a búcsúmondattal hagyott magamra. Mosolyogtam a nem létező bajszom alatt. Na, ez az én főnököm, akinél már több éve robotolok minden hétvégén. Mintha az előbbi jelenet csak álom lett volna, úgy tért vissza minden a rendes kerékvágásba.

Álom. Az utóbbi időben mindig ilyen rémségek gyötörnek éjszakánként. Olvastam egyszer valami olyan elméletet, hogy az álomkép a nap közben történő folyamatok, gondolatok összekeveredéséből jön létre. Nyilvánvaló, hogy ez rám nem érvényes, mert még soha életemben nem láttam az álombeli fiúhoz még hasonlót sem. A gondolataimból egy hatalmas csattanás rántott ki. Annyira elábrándoztam, hogy oda sem figyelve lelöktem egy vázát, ami ezer darabra tört. Morogva hajoltam le, hogy összeszedjem a cserepeket és feltakarítsam a kiömlött vizet. Azt hiszem, ez egy figyelmeztetés volt, hogy ideje visszatérnem a való világba. Miután feltakarítottam, felegyenesedtem és határozottan néztem szembe a mindennapi problémákkal, miközben az álmom, a furcsaságaival együtt elveszett a felejtés homályában.

A nap hátralévő részében dolgoztam. Sohasem szerettem a munkámat, de kell a pénz, mióta mama betegeskedik, és csak keveset tud dolgozni. Régen sokkal könnyebb volt az életünk, amikor egészséges volt. Folyton otthon üldögélt az ablaknál, csodaszép képeket festett, amiket eladott különböző divat és parfüm termékeket reklámozó cégeknek, ebből éltünk, méghozzá elég jól, mert vitték a festményeit, mint a cukrot. Aztán beteg lett, elgyengült, az ujjai megduzzadtak, nehezen tudja megtartani az ecsetet. Az egyik divatcég, akinek a mama különösen sok képet adott el, felvett alkalmazottnak az egyik kisebb üzletébe. Más lány talán el lett volna ájulva, hogy egy ilyen menő helyen dolgozhat, de engem hidegen hagy. Nem csak azért, mert nem érdekel a divat, bár ez is egy szempont, de az összes alkalmazott, a takarítónőtől kezdve Jessicáig, pontosan tudja, hogy csak kegyelemből tartanak itt, ezért nyugodtan piszkálhatnak. Folyton kigúnyolják a külsőmet, az öltözékemet, gonosz megjegyzéseket tesznek édesanyámra, különcnek neveznek, csúfolnak, elgáncsolnak, mint az óvodások, mert tudják, hogy senki nem véd meg. Nem foglalkozom velük, de persze nem esik jól, amit csinálnak. Inkább leszek más, de nem fogok minden betévedő fiúval flörtölni és a nyálamat csorgatni egész nap egy-két ruha után.

A fejem fölött lévő óra hangos csörgéssel jelezte, hogy ideje bezárni. Megkönnyebbülten léptem elő a pult mögül, felkaptam a kabátomat és beleburkolóztam. Mielőtt kiléptem volna a boltból, gyors pillantást vetettem a tükörbe és hirtelen megtorpantam. Döbbenten meredtem a tükörképemre. Most értettem meg igazán miről beszélt Jessica reggel, amikor megérkeztem, tényleg furán néztem ki. Az arcom egészségtelenül sápadt volt, egy kísértet arcszínéhez hasonló, a szemem szokatlanul nagynak és sötétnek, szinte feketének tűnt. Megborzongtam, biztos csak a gyenge világítás miatt látom így. Bezártam az ajtót, lekapcsoltam a világítást és futva elindultam haza. Elegem volt a mai napból, alig vártam, hogy ágyba bújhassak.

Prológus

Prológus

Lassan elindult felém, karjait kitárta, majd körém fonta. Magához szorított és hipnotikus erejével kényszerített, hogy a szemébe nézzek. A tekintete és az ujjai, amikkel a hajamat simogatta gyengédek voltak, de a szavai, mint egy –egy kés fúródtak szívembe.

-       Csak egy árny, amit szeretsz Nora. Ami köztünk volt csak ámítás, illúzió. – hangja komoly volt, tekintetében azonban fájdalom csillant. Ez egy álom volt Nora, semmi több!

„Ne mondd ezt!” akartam kérni, könyörögni, hogy ne csinálja, de késő volt, eltűnt. Csak egy lágy fuvallat jelezte, hogy valaha itt járt. Elment, itt hagyott. Zokogva rogytam a földre és átöleltem magamat. Sokak szerint a halál vagy kínzás, amikor testedet bántalmazzák, a legnagyobb fájdalom, pedig a szerelem az!  Ha megérik, ha nem érik, ha hirtelen véget ér!