1. fejezet

1. fejezet

Álmok

-       Segíts! – hallottam az elkeseredett kérést - Könyörgöm, segíts!

Válaszolni akartam, de nem találtam a hangomat. Kétségbeesetten pillantottam az előttem heverő bilincsbe vert fiúra, aki tehetetlenül hevert a padlón. A tekintete meggyötört volt, szőke hajából csorgott a vér. Megpróbált felállni, de nem volt elég erős, leroskadt a földre. Körbenéztem a szűk kis helyen. Durva faragatlan kövek szolgáltak falakként, némelyek olyan élesnek tűntek, hogy ha az ember csak egy kicsit beléjük veri a fejét, az már halálos is lehetne. A hátam mögött vastag rácsok nyújtóztak, olyan sűrűn, hogy ne lehessen átférni közöttük.  Egy sziklába vájt börtönben voltam. Körülbelül három méterrel a fejünk fölött picike ablak, ami alig adott fényt, így nem tudtam megállapítani, hogy milyen napszak van. Az állandó félhomályban hunyorogva próbáltam mást is kivenni. Az egyik nagyobb sziklára egy rúd volt felerősítve, rajta vasláncok lógtak, ezek tartották a fiú bilincseit. Megdöbbenve vettem észre, hogy a csuklóján kis vérpatak fut végig. A vastag vaskarperecek kidörzsölték szerencsétlen kezét. Óvatosan letérdeltem mellé, feljebb toltam őket a kezén, leszakítottam a pizsamámból egy csíkot és bekötöztem vele a sebeket. A fiú felnézett rám.

-       Segíts! – ismételte az előbb mondottakat – Csak te szabadíthatsz ki ebből a nyomorúságos börtönből.

Felelni akartam neki, elmondani, hogy megteszek mindent, ami hatalmamban áll, de a szám kiszáradt, képtelen voltam megszólalni. Ő még egy pillanatig engem nézett, aztán összecsuklott és ájultan rogyott a kőkemény földre. Fölé hajoltam, nem lélegzett! Istenem ne!

-       Ébredj fel! – kiabáltam kétségbeesve, miközben a könnyek patakzottak az arcomon – Ébredj!

De nem történt semmi, csak ültem a fejével az ölemben és zokogtam. Hirtelen minden homályosulni kezdett körülöttem. Rémülten pattantam fel. Mi történik? A következő pillanatban meghallottam az ő hangját a fejemben:

-       Nyugodj meg, nincsen semmi baj! Csak felébredsz. – amint ezt kimondta, a hangja halkulni kezdett, kipattant a szemem…

A Nap olyan élesen tűzött az arcomba, mintha érthetetlen nyelvén azt ordítaná a fülembe, hogy ébresztő te dinnye, máris elkéstél! Ebben egyébként tökéletesen igaza volt. Kipattantam az ágyból, be a zuhany alá. A friss víztől kicsit felélénkültem, de az álom nem akart kimenni a fejemből. A szépséges fiú, a könyörgése, halála, a börtön! Borzasztó volt! Mint minden egyes álom, amit az elmúlt hónapokban végignéztem. Mészárlások, tűz, fájdalom, halott emberek, a fiú. A gondolataimból a szobám ajtajának nyikorgása szakított ki. Hallottam, ahogy mama odabent szöszmötöl. Éles kiáltásától összerezzentem.

-       Kíra! Mit csináltál a pizsamáddal?

Nem értettem miről beszél, ezért kikászálódtam a fürdőszobából, hogy megnézzem, miről beszél. A mama, villámló tekintettel meredt rám kezében az XXL méretű pólómmal. Az alján egy hatalmas szakadás éktelenkedett, pont azon a helyen, ahonnan álmomban letéptem egy darabot, hogy bekötözzem a fiú sérült karját.

-       Megmagyaráznád, ezt kérlek? – csattant dühösen édesanyám hangja.

-       Fogalmam sincs, mi történt. – mondtam az igazságos híven, mert tényleg nem tudtam, hogy mi történhetett – Biztos este beleakadtam valami kiálló szögbe.

A mama felvonta a szemöldökét, látszott rajta, hogy nem hisz nekem, majd kicsörtetett a szobámból. Remek, ez a nap is jól kezdődik! Villámgyorsan felöltöztem, megreggeliztem és elrohantam dolgozni.

Tíz perces késéssel befutottam a munkahelyemre. A főnököm Jessica, már karba tett kézzel várt rám, dühös volt, ez nem vitás és sajnos jogos volt haragja. Villámló tekintettel állt a bolt ajtajában, ám amint meglátta az arckifejezésemet megenyhült.

-       Nézze, sajnálom, hogy késtem. – kezdtem bele a magyarázatomba – Elaludtam, de ígérem, ez többet nem fordul elő!

-       Semmi baj Kíra! Tíz perc még nem a világ végét jelenti. – mosolygott rám, elképedve néztem kék szemeibe. Nem voltam hozzászokva az engedékenységhez, máskor már két perc késés miatt is le szokta harapni a fejem.

-       Mi a baj? – kérdezte kedvesen Jessica elképedt arcomat fürkészve. – Jól érzed magad?

-       Igen, asszonyom. – feleltem udvariasan – Csak… nem értem, máskor sokkal dühösebb szokott lenni, ha későn érek ide.

A főnököm hátravettette a fejét és hangos nevetésben tört.

-       Most is dühös voltam. Nagyon. Aztán megláttam a rémült, sápadt arcodat, úgy néztél ki, mint akinek meghalt egy hozzátartozója és gyászol, már nem voltam szívem megszidni téged. Mi történt? Édesanyáddal van valami baj?

-       Nem! Egyszerűen csak borzalmasat álmodtam. – magyaráztam hevesen gesztikulálva – Azért köszönöm, hogy aggódik értem. – tettem hozzá.

-       Örülök, hogy minden rendben van. Most menjünk be, ideje kinyitni! – azzal a választ meg sem várva sarkon fordult és bement a boltba. Amikor ismét felém fordult a szemében már nyoma sem volt az előbbi melegségnek, hidegen pillantott le rám.

-       Most az egyszer elnéztem a késést, de többször nem fogom. Nyomás dolgozni! – ezzel a búcsúmondattal hagyott magamra. Mosolyogtam a nem létező bajszom alatt. Na, ez az én főnököm, akinél már több éve robotolok minden hétvégén. Mintha az előbbi jelenet csak álom lett volna, úgy tért vissza minden a rendes kerékvágásba.

Álom. Az utóbbi időben mindig ilyen rémségek gyötörnek éjszakánként. Olvastam egyszer valami olyan elméletet, hogy az álomkép a nap közben történő folyamatok, gondolatok összekeveredéséből jön létre. Nyilvánvaló, hogy ez rám nem érvényes, mert még soha életemben nem láttam az álombeli fiúhoz még hasonlót sem. A gondolataimból egy hatalmas csattanás rántott ki. Annyira elábrándoztam, hogy oda sem figyelve lelöktem egy vázát, ami ezer darabra tört. Morogva hajoltam le, hogy összeszedjem a cserepeket és feltakarítsam a kiömlött vizet. Azt hiszem, ez egy figyelmeztetés volt, hogy ideje visszatérnem a való világba. Miután feltakarítottam, felegyenesedtem és határozottan néztem szembe a mindennapi problémákkal, miközben az álmom, a furcsaságaival együtt elveszett a felejtés homályában.

A nap hátralévő részében dolgoztam. Sohasem szerettem a munkámat, de kell a pénz, mióta mama betegeskedik, és csak keveset tud dolgozni. Régen sokkal könnyebb volt az életünk, amikor egészséges volt. Folyton otthon üldögélt az ablaknál, csodaszép képeket festett, amiket eladott különböző divat és parfüm termékeket reklámozó cégeknek, ebből éltünk, méghozzá elég jól, mert vitték a festményeit, mint a cukrot. Aztán beteg lett, elgyengült, az ujjai megduzzadtak, nehezen tudja megtartani az ecsetet. Az egyik divatcég, akinek a mama különösen sok képet adott el, felvett alkalmazottnak az egyik kisebb üzletébe. Más lány talán el lett volna ájulva, hogy egy ilyen menő helyen dolgozhat, de engem hidegen hagy. Nem csak azért, mert nem érdekel a divat, bár ez is egy szempont, de az összes alkalmazott, a takarítónőtől kezdve Jessicáig, pontosan tudja, hogy csak kegyelemből tartanak itt, ezért nyugodtan piszkálhatnak. Folyton kigúnyolják a külsőmet, az öltözékemet, gonosz megjegyzéseket tesznek édesanyámra, különcnek neveznek, csúfolnak, elgáncsolnak, mint az óvodások, mert tudják, hogy senki nem véd meg. Nem foglalkozom velük, de persze nem esik jól, amit csinálnak. Inkább leszek más, de nem fogok minden betévedő fiúval flörtölni és a nyálamat csorgatni egész nap egy-két ruha után.

A fejem fölött lévő óra hangos csörgéssel jelezte, hogy ideje bezárni. Megkönnyebbülten léptem elő a pult mögül, felkaptam a kabátomat és beleburkolóztam. Mielőtt kiléptem volna a boltból, gyors pillantást vetettem a tükörbe és hirtelen megtorpantam. Döbbenten meredtem a tükörképemre. Most értettem meg igazán miről beszélt Jessica reggel, amikor megérkeztem, tényleg furán néztem ki. Az arcom egészségtelenül sápadt volt, egy kísértet arcszínéhez hasonló, a szemem szokatlanul nagynak és sötétnek, szinte feketének tűnt. Megborzongtam, biztos csak a gyenge világítás miatt látom így. Bezártam az ajtót, lekapcsoltam a világítást és futva elindultam haza. Elegem volt a mai napból, alig vártam, hogy ágyba bújhassak.