7. fejezet

A kiválasztott

Luce lassan a falba vágott ablakhoz sétált és kibámult rajta, Nora melléállt, majd szelíden megérintette a hátát.

-       Muszáj elmondanod neki! – súgta. A fiú megfordult, szép arca elgyötört volt.

-       Azért vagy itt… - kezdte lassan -, mert szükségünk van a segítségedre. Csak te menthetsz meg minket.

-       Hogyan? – kérdeztem, de nem voltam rémült, annyi sokk ért az elmúlt két napban, hogy teljesen lebénultam.

-       Pár héttel ezelőtt hírét vettük, hogy Lucifer véglegesen le akar számolni velünk. Hatalmas kutató csapatokat szervez, akik képesek még a legszűkebb járatokba is behatolni és végezni velünk. Amikor ezt megtudtuk nagyon megrémültünk fogalmunk se volt, hogy mit tegyünk. Két héttel ezelőtt azonban az egyik lélek, aki megmenekült a tűztől üzenetet hozott. Michaeltől. – Luce óvatos pillantást vetett a húgára, aki a név említésére megfeszült.

-       Mondd csak tovább! Jól vagyok. – próbálta megnyugtatni őt Nora.

-       Az üzenetben az állt, hogy Michael hajlandó lenne nekünk segíteni, fegyvereket adna, amelyekkel legyőzhetjük ellenségeinket, cserébe viszont fel kell mennünk a mennybe és bűnbánatot tanúsítani.

-       De hiszen ez remek, ha megteszitek, amit kért újra szabadok lesztek! Nem értem, miért kellek én ehhez.

-       Ez nem olyan egyszerű Kíra! – vette át a szót Nora – mi bukottak vagyunk, nem sétálhatunk be csak úgy a mennybe. Egy különleges kapun kell belépnünk, ahova csak az emberek világán vezet az út. Az egész társaságunkból én vagyok az egyetlen, aki felmehet a felszínre és én is csak egy napig, tartózkodhatok ott egy évtizedben. Nem érnék oda időben, a bátyám, pedig egyáltalán nem is jöhetne. Michael egy másik megoldást biztosított számunkra. Megjelölt egy tiszta lelkű emberi lényt, akit meg kellett találnunk és, ha ő kísér minket, képesek leszünk huzamosabb ideig a Földön maradni. Ez a kísérő, pedig te vagy. Ezért próbáltam kapcsolatba lépni veled az álmaidon keresztül, ez az oka annak, hogy Lucifer elrabolt, valahogy megsejtette, mennyire fontos vagy számunkra és ezért vagy most itt.  Michael téged választott, hogy elhozd a békét otthonunkba.  Te vagy a kiválasztott és mi a segítségedet kérjük, hogy több társunkat ne kelljen elveszítenünk! – Nora elhallgatott és bátyjával együtt könyörgő pillantással várták a válaszomat.

-       Nem lehet. – nyögtem ki, amint képes voltam ismét levegőt venni – Ez őrültség, biztosan tévedtek! Michael tévedett. Nekem haza kell mennem a mamámhoz, nem segíthetek nektek, nagyon sajnálom!

-       Nem tévedett senki! Csakis te lehetsz, hisz különleges képességekkel rendelkezel. – mondta Luce csendesen.

-       Dehogyis! – tiltakoztam.

-       Dehogynem. Átugrottad az ellenségeidet a palotánál, szinte elszálltál fölöttük, ráadásul mikor megtaláltalak több sebből véreztél és most egy karcolás sincs rajtad.

-       Mert te meggyógyítottál, vagy a húgod…

-       Tévedsz! Te gyógyítottad meg saját magadat Luce csak segített, hogy rá lelj a módjára. Ezek a kiváltságok képessé tesznek téged, hogy elkísérj minket hosszú, veszélyes utunkon.

-       Nem! Én ezt nem akarom, haza akarok menni. – ismételgettem papagájként a szavaimat. Éreztem, hogy harag ömlik ét rajtam. Hogy képzelik ezek, majd biztos ők fogják megmondani, mit kell tennem! Az arcom kivörösödött, ahogy egyre jobban felhergeltem magam, majd éreztem, hogy hirtelen megnyugszom. Ez csak még jobban felidegesített.

-       Ne használd rajtam a varázserődet Nora! – sziszegtem a lánynak, mire feltartotta a kezeit s rögtön meg is szűnt az idegesítő nyugalom.

-       Haza akarok menni! Engedjetek szabadon! – az utolsó szavakat szinte már ordítottam. Luce arca megkeményedett, beleharapott az ajkába, majd bólintott.

-       Rendben van, holnap hazaviszlek. Ígérem!

-       De… - kezdett volna Nora tiltakozni, de bátyja közbevágott.

-       Nincs vita húgom! Nem kényszeríthetjük rá, hogy itt maradjon. Most pihenj le! – fordult felém – Mára ennyi elég volt. Holnap pedig, elkísérlek édesanyádhoz.

-       Köszönöm! – suttogtam hálásan, határtalan örömömben gyorsan megöleltem a fiút és kirohantam az ajtón. Még láttam, amint Nora bátyjához lép és a fülébe súg, de olyan boldog voltam, hogy ezzel nem foglalkoztam. Mivel nem voltam fáradt úgy döntöttem sétálok egy kicsit. Némán róttam a szűk járatokat, amik sötétek, sivárak és üresek voltak. Végül az egyik világosabb járatból hangokat hallottam, arra vettem az irányt. Pár perc gyaloglás után egy kis szobába értem. A polcokon rongyokból és különféle anyagokból összetákolt babák trónoltak, a padlón szerteszét különféle színű kövek és papírdarabkák. A káosz kellős közepén, pedig ott ült James egy kislánnyal az ölében. Amint meglátott, azonnal a fiú háta mögé menekült, mire amaz is felpillantott.

-       Ó, Kíra örülök, hogy látlak! Jane, nem kell félned! Kíra jó barát. – mondta, miközben szelíden előhalászta háta mögül a gyermeket.

-       Jane, ő Kíra. Kíra, ő itt Jane. – mutatott be minket röviden, miközben hosszú karjával hadonászott. Nem lehetett nem észrevenni kidolgozott izmait. Na, ne Kíra, állítsd le magadat! Azért, hogy eltereljem a figyelmemet lehajoltam a lánykához.

-       Szia! Te Ariel kislánya vagy, ugye? – mondtam, miközben vidáman rámosolyogtam, hogy lássa, nem kell félnie tőlem. Jane bizalmatlanul méregetett, látszott, hogy nehezen barátkozik, amin nem is csodálkoztam, hiszen milyen világban kell szegénynek felnőnie! Végül felém nyújtotta az egyik babáját és leültünk játszani. Közben nagyokat nevettünk, de éreztem, hogy játék közben a komoly gyerekszemek engem figyelnek. Miközben a kukoricacsuhéból készült hercegkisasszony öltöztettem, alaposan szemügyre vettem őt. Nagyon szép gyerek, hosszú szőke haja csigákban omlik keskeny vállaira, tejfehér bőre és nagy barna szemei vannak. A leggyönyörűbb kislány, akit életemben láttam. Ariel igazán büszke lehet rá!

-       Úgy látom, jó kedved van! – rántott ki a gondolataim közül Jem, aki csendben tett-vett körülöttünk.

-       Igen. Lucien megígérte, hogy holnap végre hazavisz! – mondtam lelkesen. Senki sem tudta volna elképzelni, hogy mennyire vágytam már haza. James arca egy pillanatra elkomorult, majd összerezzent és rám mosolygott.

-       Biztos jó lesz. Tudod… - sosem derült ki, hogy mit akart volna mondani, mert a következő pillanatban szörnyű hangok ütötték meg a fülünket, kiabálás, sikítás, lánccsörgés és valami, amiről el sem mertem képzelni, hogy micsoda, furcsa gurgulázáshoz hasonlító üvöltés. Jem megragadta az övén lógó kardot és a kijárat felé indult.

-       Maradjatok itt! – parancsolta. Arcán elszántság és harag tükröződött. Felrántotta az ócska fatákolmányt és kilépett rajta. Amint az ajtó kinyílt elviselhetetlen hőhullámok csaptak az arcunkba. A szívembe markolt a rémület, egyszer már éreztem ekkora hőséget. Jane magához szorította a babáját, az ölembe mászott és belemarkolt a vállamba.

-       Itt vannak! – zokogta. Éreztem, hogy reszket a karomban. Magamhoz szorítottam és szorosan átöleltem. Az ajtó hirtelen recsegni kezdett. A kislány nyüszített és fejét a nyakamhoz fúrta. A szívem szakadt meg, annyira sajnáltam. Elömlött rajtam az elszántság és a harag. Hogy merik ezek a szörnyetegek így megijeszteni a kislányt?

-       Nem hagyjuk magunkat Jane! – mondtam harciasan. Felpattantam és körülnéztem a szobában. Felkaptam egy nagy vázát és a gyermek kezébe nyomtam. Az én övemen még ott lógott Nora tőre, amit első találkozásunkkor ajándékozott nekem, hogy ha esetleg bármikor harca kerülne sor itt tartózkodásom idején, tudjak küzdeni. Az előrelátása kapóra jött. Villámgyorsan kirántottam és a magasba emeltem. Ha kell az életem árán is, de megvédem a gyermeket!  Az elszántságomból Jane erőt merített, kis arca komollyá vált és úgy tartotta a vázát, hogy bármikor lesújthasson vele. Finoman a hátam mögé toltam.

-       Csak akkor harcolj, ha nagyon szükséges, addig bízd rám! – súgtam neki, mire egy bólintást kaptam válaszul. Megsimogattam a fejét. Kintről a kiáltások, sikoltások erősödtek, majd hirtelen kivágódott az ajtó. Megszorítottam Jane kis karját, majd előrevetettem magam.

6. fejezet

A rémálom folytatódik

Sötétség vett körül, semmit sem láttam. Hirtelen egy villám éles fénye szelte át az eget. Egy mező közepén álltam, nem messze tőlem egy fiatal pár állt egy mással szemben. Zuhogni kezdett az eső, dörgött, villámlott s mégis tisztán hallottam, amit a fiú súgott szerelmének, miközben megmarkolta annak törékeny vállait.

-         Ez az én ajándékom neked. Légy boldog! Szeretlek. – hirtelen a lányt éles fény vette körül és amikor kihunyt egyedül állt a mezőn. Hallottam elcsukló, szívszaggattó zokogását. A következő pillanatban fülsiketítő dörgés hallatszott. A fülemhez tapasztottam a kezemet és…

Felriadtam és kinyitottam a szemem. Amikor megpillantottam a szőke fürtöket kiáltva ültem fel, aztán az agyam a hajhoz kék szemeket és hosszúkás arcot kapcsolt, így megnyugodtam. Nem Luce volt az, egy ismeretlen fiú állt az ágyam mellett és engem nézett.

-         Nem akartalak megijeszteni, sajnálom! – szabadkozott.

-         Semmi baj, nem a te hibád. Azt hittem Lucien vagy. – magyaráztam hadarva. A fiú elnevette magát.

-         Ez igen érdekes, a legtöbb nő a gazdám láttára nem sikítani szokott. – mondta mosolyogva, mire én is elmosolyodtam.

-         Egyébként te ki vagy?

-         A nevem James, Lucien szolgálója vagyok. – felelte, mire nekem derengeni kezdett, hogy már hallottam ezt a nevet valahol.

-         Ó, szóval te vagy a nefilim fiú? – jutott eszembe a megfelelő információ nagy sokára. Úgy látszik az agyam túlterhelődött a tegnapi információ halmaz után. – Nora említett téged tegnap.

-         Tényleg? – kérdezte nagy lelkesedéssel és mikor bólintottam sugárzó mosoly ült ki az arcára. Nem volt nehéz észre venni, hogy szegény fiú milyen álmokat kergett.

-         Jaj jut eszembe! A gazdám arra kér, hogy jelenj meg a nagy teremben, van valami, amit megszeretne beszélni veled. Azt mondta életbevágó. A ruhádat oda készítettem. – mutatott egy székre, majd lovagiasan hátatfordított nekem.

-         Kérdezhetek valamit? – próbáltam társalogni, miközben elszántan próbáltam belepaszírozni magamat egy hosszú, fehér selyemruhába.

-         Már megtetted, de egyébként nyugodtan. Ha tudok válaszolok.

-         Hogyan tudod engem Nora így kiütni? – kíváncsiskodtam.

-         Noranak varázsereje van. Ő az egyetlen, akinek ez megmaradt, mikor lebuktak.

-         Miért pont ő?

-         Erről nem igazán szabadna beszélnem. Nem akarok bajba kerülni. – mondta James óvatosan.

-         Kérlek, ha már elkezdted, fejezd is be! Nagyon kíváncsi vagyok. – könyörögtem. Ez igaz is volt. Biztos vagyok benne, hogy Nora valamit kihagyott a tegnapi elbeszéléséből, ami túl fájdalmas számára és ki akarom deríteni mi az.

-         Nem volt elég az az információtömkeleg, amit tegnap kaptál?

-         Azt már kialudtam. – legyintettem türelmetlenül, ami nem volt teljesen igaz. Viszont el akartam terelni a figyelmemet a tegnap hallott borzalmakról.

-         Nora és a harcos arkangyal Michael, nagyon közelálltak egymáshoz. Amikor édesanyámék lebuktak Michael visszadta Noranak és Lucenek az ereje egy részét. Az oka az volt, ők ketten nem hittek abban, amiben a bukottak és Lucifer igen, ők húségesek voltak az Úrhoz és csak azért buktak le, mert az a szörnyeteg a bátyjuk volt. Ez egyébként igaz volt, Nora és Luce sosem hittek a szörnyű tanokban. Ám az erőik visszakapásában más is közrejátszott. Míg az gazdám erejének csak így kis részével bír, addig a kisasszony majdnem az egész régi mágiát birtokolja.

-         Ez hogy lehet?

-         Úgy kedves Kíra – csendült hirtelen Nora hangja az ajtóból, mire mindketten megpördültünk -, hogy Michael és én szerettük egymást. Tiszta szerelemel.

A lány belépett a szobába és James felé fordult.

-         Köszönöm Jem a segítséget, de innentől, majd én vigyázok rá. Okosabb, ha tőlem hallja a történetet, mivel te ott sem voltál. – mondta olyan lekezelő hangnemben, hogy őszintén megsajnáltam szegény fiút. Amaz egy pillanatig lehajtott fejjel állt, majd meghajolt és kiment a szobából.

-         Nem kellen így beszélned vele, nagyon kedvesnek látszik és különben is én kérdezősködtem. – feddtem Norat, amint az ajtó becsukodott. A lány legyintett, láthatóan nem akart több szót fecsérelni egy szolgára.

-         Tényleg nagyon kedves, de jobb szeretném, hogy ha kérdésed van, akkor hozzám fordulj. Nos, mit akarsz tudni?

-         Mi a helyzet Michaellel? Miért nem vagy vele? Tudom, hogy valamit elhallgattál előlem tegnap.

-         Sok mindent elhallgattam tegnap, kedves Kíra. Ám kezdjük az elején. Igen, Michael a kedvesem volt, a szerelmem, mindent jelentettünk egymásnak. Olyan boldog voltam mellette, mint még soha. Szerettem őt, még most is szeretem.

-         Mi történt vele?

-         Amikor a bátyám fellázad és lebuktunk , eljött hozzám. Azt mondta, hogy a köztünk lévő szerelem csak álom, illúzió. – Nora hangja elcsuklott, szemei megteltek könnyel, ujjai megmarkolták az ágyam matracát. Sajnáltam őt, segíteni akartam neki, de nem tudtam mit tehetnék. Még sosem voltam szerelmes, fogalmam sincs mit érezhet.

-         Sajnálom. – nyögtem ki végül, de úgy tűnt nem hallja, üveges szemel meredt maga elé és valahol a múltban járt.

-         A szája ezt mondta, de a szeme mást. Szenvedett akárcsak én. Utoljára megcsókolt és ebben a csókban átadta a saját erejének egy részét. Aztán már ott sem volt, visszament oda, ahova tartozik és én soha többé nem láttam. Ott maradtam egyedül, üresen. Egy angyal csak egy valakit szeret igaz szerelemmel, de azt örökké. Én szeretem őt és tudom, hogy ő is engem.

-         Miért vagy olyan biztos benne?

-         Ez az én titkom, nem mondhatom el neked. – felelte. Egy ideig hallgattunk. Nora felállt a tükör elé sétált, majd néma undorral elfordult tőle.

-         Gyűlölök magamra nézni. – suttogta utálkozva. Magának mondta, nem nekem. Úgy döntöttem ideje témát váltani.

-         Milyen képességeid vannak? – kérdeztem, hátha ez kirángatja őt komor gondolataiból. Hálás pillantás volt a jutalmam.

-         Képes vagyok egy napig a Földön tartózkodni, érzelmeket befolyásolni, néha a jövőbe látni és… - jelentőségteljes pillantást vetett rám – álmokat befolyásolni.

Csönd. Eltelt egy – két pillanatig mire leesett, hogy mire gondol.

-         Azok az álmok, a börtön, a kín és Luce. Te láttattad velem őket. A tegnapi álmom is a te műved!

-         A tegnapi véletlen volt, míg aludtál valahogyan betörtél az elmémbe és egy emléket néztél végig. Fogalmam sincs, hogy csináltad. Egyébként eltaláltad. Én befolyásoltam az elmédet, amikor aludtál. Miattam láttad a bátyámat börtönben szenvedni. Ezzel próbáltam jelezni neked, hogy a jövő egy lehetséges változatát vetítettem ki eléd. De sajnos óvatlan voltam.

-         Ezt, hogy érted?

-         Emlékszel az L alakú tetoválásra kezeden? Arra, hogy nem emlékszel, hogyan került oda?

-         Igen. Az is a te műved volt?

-         Nem. Az Lucifer műve volt. Megneszelte, hogy terveim vannak veled és megjelölt téged, hogy a Földre küldött csatlósai megtaláljanak. Sikerült is nekik és erőszakkal lehoztak a pokolba. Kész szerencse, hogy Luce éppen arra járt és kitudod menteni, mielőtt a tűzben végezted volna.

-         De mit akartok tőlem? – kérdeztem kétségbeesetten, mert már úgy éreztem, hogy megőrülök, ha nem tudom meg mi közöm van nekem ehhez az egészhez. Nora felsóhajtott azn ajtóhoz sétált és kiszólt.

-         Luce, gyere be! Ideje elmondani neki. – amikor a zöld szemű srác megjelent az ajtóban, összerezzentem, de már nem féltem tőle annyira, tudva, hogy nem ő tehet álmaimról.

-         Kíra most figyelj rám! Nem lesz könnyű amit, most mondani fogok neked. – kezdte, mire nekem rögtön félrevert a szívem. Vajon mi lehet az, ami még az eddigiéknél is rosszabb?

5. fejezet

Az igazság

-         Nee! Mi történik velem? Ki vagy te? Hogy kerültél a fejembe? – záporoztak a kérdéseim. Döbbenten meredtem a szőke fiúra, aki hajszál pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az álmaimban kísértő rab.

-         Kíra! Most gyere velem! – nyújtotta ki felém a kezét Nora és megnyugtatóan mosolygott rám – Mindent elmesélek, ha hajlandó vagy végig hallgatni engem.

Felálltam és eltoltam magamtól a kezét. Nora mélyet sóhajtott és egy szűk járat felé vette az irányt. Követtem és amikor kiléptem, a szám tátva maradt a csodálkozástól. Egy vörös kőperemen álltunk, alattunk mély szakadék, körülöttünk hegyek. Úgy tűnt, mintha vörös homokkőből lennének. Az ég olyan narancssárga mint amikor érkeztem, ám úgy tűnt nem végtelen. A két nap már eltűnt a látóhatár mögött, még sem volt sötét. Amikor megfordultam ráébredtem, hogy mi is egy hegy gyomrából jöttünk ki.

-         Olyan sivár és kietlen igaz? – suttogta Nora, akinek a jelenlétéről időközben elfeledkeztem.

-         Borzasztó. Hol vagyunk?

-         Nem mondták meg neked? A pokolban. – mondta, mire belőlem kitört a hisztérikus vihogás. A lány átkarolta a vállamat, leültetett egy kőre és türelmesen megvárta míg csillapul a roham.

-         Most viccelsz, ugye? – kérdeztem, mire fejrázás volt a válasz.

-         De.. Ez lehetetlen. Vagy nem?

-         Figyelj rám Kíra! Mindent el fogok mesélni neked, de a történetünket az idők hajnalán kell elkezdeni. Előbb azonban tudni szeretném, hogy készen állsz-e arra, hogy ezt a képtelen mesét végighallgasd.

Mély levegőket vettem, hogy megnyugodjam, majd bólintottam.

-         Készen állok. – feleltem elszántan.

-         Hiszel Istenben?

-         Nem tudom, a velem történtek után már kezdek hinni. Miért?

-         Én találkoztam vele. Az idők hajnalán, amikor megteremtette a Földet és az embereket ráébredt, hogy nem képes segítők nélkül megvédeni a népedet a gonosztól, ezért megáldott egy folyót és ebből három cseppet a tenyerébe helyezett. Ezekből a cseppekből jöttek létre az angyalok. Egy – egy csepp, egy teljes angyal családot jelentett. Az egyikből jött létre az családom, Luce, a másik bátyám és én. A másodikból a három arkangyal Michael, Raffael és Gabriel, valamint a harmadikból a közrendű angyalok népes családja, az olyanokké, mint Ariel. Természetesen nem csak mi voltunk, az évezredek során csatlakozhattak hozzánk olyan emberek, akiknek életükben tiszta volt a szívük. Boldogan éltünk, őriztük a jóságot, míg nem egyszer viszály támadt köztünk. Olyan viszály, ami végzetes volt. A másik bátyámat Lucifernek hívták. Bölcs és bátor tettei következtében arkangyal lett belőle s ő lett családunk feje is. Ám a hatalom megrészegítette őt és fellázadt. Azt mondta nem akar szolga lenni, szabadságról és akaratról prédikált, mint valami közönséges ember, elhanyagolta kötelességeit. Nagyon sokan rokonszenvesnek találtak a tanait, bíztak benne, mert kedves és segítőkész volt mindenkivel, úgy tűnt komolyan a mi érdekünkben lázad. Luce lett a bátyánk jobb keze, én pedig mivel családjuk tagja voltam, támogattam őket, noha a szívem mást súgott. – Nora itt elhallgatott, tudtam, hogy valamit nem akar elmondani, ami túl fájdalmas neki, így nem szóltam közbe, amikor így folytatta:

-         A mi Urunk, mikor hírét vette a lázadásnak, száműzött minket a mennyből ide, kitépték a szárnyainkat és lehajítottak minket és minden követőnket. Lucifer azt mondja ne aggódjunk, itt boldog élet vár ránk, de nem, így történt. A bátyám uralkodni akart rajtunk, amit mi nem hagyhattunk, ezért ellene is fellázadtunk. Akkor mutatta ki először, hogy mi rejlik a szívében. Gonosz mágiával megidézte az ördögöket, azokat a gonosz tűztestű szellemeket, amiket te is láttál és ránk uszította őket. Harcoltunk ellenük, de túl kevesen voltunk, ezért ide menekültünk, ezekben a nyomorult barlangokban kell bújkálnunk. Rettegve várva, hogy mi következik, miközben a bátyám hatalma egyre nő, mert minden egyes gonosz lelket, aki lekerül a Pokolba besorozza a seregébe. Hamarosan ránk támad és mi nem, vagyunk elegen, hisz még a régi sebek sem gyógyultak be, amikor rengeteg társunkat elvesztettük. – a lány elhallgatott, könnyek gyűltek a szemébe, de határozott mozdulattal letörölte őket. Pár percig hallgattunk. csnedben emésztgettem a hallottakat. Olyan abszurd volt az egész, mégis valahol mélyen éreztem, hogy igazat beszél. Hiszen én is láttam azokat a szörnyetegeket.

-         Szóval ti itt mind bukott angyalkok vagytok?

-         Nem mind. Vannak köztünk emberek és nefilimek is.

-         Ez hogyan lehetséges? – kérdeztem, bár a hallottak után akármit eltudok képzelni.

-         Érkeztek ide olyan emberek lelkei is, akik életükben rosszat tettek, aztán megbánták bűneiket és csatlakoztak hozzánk. Ellenálltak Lucifer tűzének, ahova a lelkeket veti, hogy ördögöt vagy örök holtat csináljon belőle. Ez attól függ, hogy mit lát bennük, ha felhasználhatónak tűnik, akkor szörnyet csinál belőle, de ha nem… - Nora nem fejezte be a mondatot így is tudtuk mind ketten mi a vége. Iszonyat áradt szét bennem.

-          Azt mondta van aki túléli…

-         Igen, a nagyon erős lelkű emberek túlélhetik a kínt, ellenállhatnak Lucifernek és sikerülhet megszökniük. Ők általában csatlakoznak hozzánk. Ilyen például Ariel férje.

-         És mi a helyzet a nefilimekkel? – kérdeztem, de már nem voltam biztos benne, hogy akarom tudni. Elborzasztott ez a rengeteg szörnyűség, az agyam kezdte felmondani a szolgálatot.

-         Ó ők vannak a legkevesebben. Emberek és bukott angyalok közös gyermekei. Csak ketten vannak. Egy hét éves kislány Jane, Ariel gyermeke és egy fiú, James, aki Luce szolgálója. Ők az egyetlenek akik öregednek köztünk, mert sem mi bukottak, sem a lelkek nem öregednek.

-         Ez nekem már sok. – nyögtem fel és feszülten kezdtem fel-alá járkálni. Szétrobban fejem! A szeme megtelt könnyel. Ez iszonyatos! Itt ragadtam ebben a rémvilágban, fogalmam sincs mit keresek itt, hogy mit akarnak tőlem és hogan jutok haza. Szegény mamám már biztosan aggódik, ötlött hirtelen az eszembe. Minél előbb haza kell jutnom!

-         Haza akarok menni! – mondtam ki hangosan is. Nora részvétteljes pillantást vetett rám.

-         Kíra! – kezdte halkan és felém nyújtotta a kezét. Elrántottam a karomat.

-         Haza akarok menni! – ismételtem hangosabban és éreztem, hogy könnyek lepik el a szememet.

-         Sajnálom kedvesem, de…

-         Ne! – nyöszörögtem és tudtam, hogy nem fog tetszeni, amit hallani fogok.

-         Kíra nem mehetsz haza! Soha többé. Sajnálom kedvesem! – hátrálni kezdtem, egészen addig, míg a hátam a hegynek nem ütközött. Amikor Nora kiejtette a száján súlyos szavait éreztem, hogy minden erő kiszáll a tagjaimból és a földre rogytam. A lány leguggolt mellém és gyengéden végigsimított a homlokomon. Abban a pillanatban, amint az ujjai megérintettek, szempilláim elnehezültek és lassan elborított az álom.