Az igazság
- Nee! Mi történik velem? Ki vagy te? Hogy kerültél a fejembe? – záporoztak a kérdéseim. Döbbenten meredtem a szőke fiúra, aki hajszál pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az álmaimban kísértő rab.
- Kíra! Most gyere velem! – nyújtotta ki felém a kezét Nora és megnyugtatóan mosolygott rám – Mindent elmesélek, ha hajlandó vagy végig hallgatni engem.
Felálltam és eltoltam magamtól a kezét. Nora mélyet sóhajtott és egy szűk járat felé vette az irányt. Követtem és amikor kiléptem, a szám tátva maradt a csodálkozástól. Egy vörös kőperemen álltunk, alattunk mély szakadék, körülöttünk hegyek. Úgy tűnt, mintha vörös homokkőből lennének. Az ég olyan narancssárga mint amikor érkeztem, ám úgy tűnt nem végtelen. A két nap már eltűnt a látóhatár mögött, még sem volt sötét. Amikor megfordultam ráébredtem, hogy mi is egy hegy gyomrából jöttünk ki.
- Olyan sivár és kietlen igaz? – suttogta Nora, akinek a jelenlétéről időközben elfeledkeztem.
- Borzasztó. Hol vagyunk?
- Nem mondták meg neked? A pokolban. – mondta, mire belőlem kitört a hisztérikus vihogás. A lány átkarolta a vállamat, leültetett egy kőre és türelmesen megvárta míg csillapul a roham.
- Most viccelsz, ugye? – kérdeztem, mire fejrázás volt a válasz.
- De.. Ez lehetetlen. Vagy nem?
- Figyelj rám Kíra! Mindent el fogok mesélni neked, de a történetünket az idők hajnalán kell elkezdeni. Előbb azonban tudni szeretném, hogy készen állsz-e arra, hogy ezt a képtelen mesét végighallgasd.
Mély levegőket vettem, hogy megnyugodjam, majd bólintottam.
- Készen állok. – feleltem elszántan.
- Hiszel Istenben?
- Nem tudom, a velem történtek után már kezdek hinni. Miért?
- Én találkoztam vele. Az idők hajnalán, amikor megteremtette a Földet és az embereket ráébredt, hogy nem képes segítők nélkül megvédeni a népedet a gonosztól, ezért megáldott egy folyót és ebből három cseppet a tenyerébe helyezett. Ezekből a cseppekből jöttek létre az angyalok. Egy – egy csepp, egy teljes angyal családot jelentett. Az egyikből jött létre az családom, Luce, a másik bátyám és én. A másodikból a három arkangyal Michael, Raffael és Gabriel, valamint a harmadikból a közrendű angyalok népes családja, az olyanokké, mint Ariel. Természetesen nem csak mi voltunk, az évezredek során csatlakozhattak hozzánk olyan emberek, akiknek életükben tiszta volt a szívük. Boldogan éltünk, őriztük a jóságot, míg nem egyszer viszály támadt köztünk. Olyan viszály, ami végzetes volt. A másik bátyámat Lucifernek hívták. Bölcs és bátor tettei következtében arkangyal lett belőle s ő lett családunk feje is. Ám a hatalom megrészegítette őt és fellázadt. Azt mondta nem akar szolga lenni, szabadságról és akaratról prédikált, mint valami közönséges ember, elhanyagolta kötelességeit. Nagyon sokan rokonszenvesnek találtak a tanait, bíztak benne, mert kedves és segítőkész volt mindenkivel, úgy tűnt komolyan a mi érdekünkben lázad. Luce lett a bátyánk jobb keze, én pedig mivel családjuk tagja voltam, támogattam őket, noha a szívem mást súgott. – Nora itt elhallgatott, tudtam, hogy valamit nem akar elmondani, ami túl fájdalmas neki, így nem szóltam közbe, amikor így folytatta:
- A mi Urunk, mikor hírét vette a lázadásnak, száműzött minket a mennyből ide, kitépték a szárnyainkat és lehajítottak minket és minden követőnket. Lucifer azt mondja ne aggódjunk, itt boldog élet vár ránk, de nem, így történt. A bátyám uralkodni akart rajtunk, amit mi nem hagyhattunk, ezért ellene is fellázadtunk. Akkor mutatta ki először, hogy mi rejlik a szívében. Gonosz mágiával megidézte az ördögöket, azokat a gonosz tűztestű szellemeket, amiket te is láttál és ránk uszította őket. Harcoltunk ellenük, de túl kevesen voltunk, ezért ide menekültünk, ezekben a nyomorult barlangokban kell bújkálnunk. Rettegve várva, hogy mi következik, miközben a bátyám hatalma egyre nő, mert minden egyes gonosz lelket, aki lekerül a Pokolba besorozza a seregébe. Hamarosan ránk támad és mi nem, vagyunk elegen, hisz még a régi sebek sem gyógyultak be, amikor rengeteg társunkat elvesztettük. – a lány elhallgatott, könnyek gyűltek a szemébe, de határozott mozdulattal letörölte őket. Pár percig hallgattunk. csnedben emésztgettem a hallottakat. Olyan abszurd volt az egész, mégis valahol mélyen éreztem, hogy igazat beszél. Hiszen én is láttam azokat a szörnyetegeket.
- Szóval ti itt mind bukott angyalkok vagytok?
- Nem mind. Vannak köztünk emberek és nefilimek is.
- Ez hogyan lehetséges? – kérdeztem, bár a hallottak után akármit eltudok képzelni.
- Érkeztek ide olyan emberek lelkei is, akik életükben rosszat tettek, aztán megbánták bűneiket és csatlakoztak hozzánk. Ellenálltak Lucifer tűzének, ahova a lelkeket veti, hogy ördögöt vagy örök holtat csináljon belőle. Ez attól függ, hogy mit lát bennük, ha felhasználhatónak tűnik, akkor szörnyet csinál belőle, de ha nem… - Nora nem fejezte be a mondatot így is tudtuk mind ketten mi a vége. Iszonyat áradt szét bennem.
- Azt mondta van aki túléli…
- Igen, a nagyon erős lelkű emberek túlélhetik a kínt, ellenállhatnak Lucifernek és sikerülhet megszökniük. Ők általában csatlakoznak hozzánk. Ilyen például Ariel férje.
- És mi a helyzet a nefilimekkel? – kérdeztem, de már nem voltam biztos benne, hogy akarom tudni. Elborzasztott ez a rengeteg szörnyűség, az agyam kezdte felmondani a szolgálatot.
- Ó ők vannak a legkevesebben. Emberek és bukott angyalok közös gyermekei. Csak ketten vannak. Egy hét éves kislány Jane, Ariel gyermeke és egy fiú, James, aki Luce szolgálója. Ők az egyetlenek akik öregednek köztünk, mert sem mi bukottak, sem a lelkek nem öregednek.
- Ez nekem már sok. – nyögtem fel és feszülten kezdtem fel-alá járkálni. Szétrobban fejem! A szeme megtelt könnyel. Ez iszonyatos! Itt ragadtam ebben a rémvilágban, fogalmam sincs mit keresek itt, hogy mit akarnak tőlem és hogan jutok haza. Szegény mamám már biztosan aggódik, ötlött hirtelen az eszembe. Minél előbb haza kell jutnom!
- Haza akarok menni! – mondtam ki hangosan is. Nora részvétteljes pillantást vetett rám.
- Kíra! – kezdte halkan és felém nyújtotta a kezét. Elrántottam a karomat.
- Haza akarok menni! – ismételtem hangosabban és éreztem, hogy könnyek lepik el a szememet.
- Sajnálom kedvesem, de…
- Ne! – nyöszörögtem és tudtam, hogy nem fog tetszeni, amit hallani fogok.
- Kíra nem mehetsz haza! Soha többé. Sajnálom kedvesem! – hátrálni kezdtem, egészen addig, míg a hátam a hegynek nem ütközött. Amikor Nora kiejtette a száján súlyos szavait éreztem, hogy minden erő kiszáll a tagjaimból és a földre rogytam. A lány leguggolt mellém és gyengéden végigsimított a homlokomon. Abban a pillanatban, amint az ujjai megérintettek, szempilláim elnehezültek és lassan elborított az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése