2. fejezet

2. fejezet

Tetoválás

-       Segíts! – nyöszörögte a fülembe az oly jól ismert fiú. Körülnéztem, de mindent elborított a teljes sötétség. Négykézláb tapogatózva elindultam abba az irányba, ahol a bilincseket sejtettem. Elhatároztam, hogy véget vettek ennek az egésznek. Az éles sikoly hallatán megdermedtem.

-       Kérlek, csinálj valamit! Nagyon fáj! – hirtelen ezüstös fény hatolt be a kamrába és megpillantottam a földön vonagló fiatal férfit. Egyre gyengébben rúgkapált, a sikítások is csendesültek. Végül mozdulatlanul nyúlt el a padlón. Odarohantam hozzá.

-       Ne, kérlek! Ne add fel, ne halj meg! – könyörögtem, de hiába, a szemei lecsukódtak, feje félrebillent. Meghalt. Éles fájdalom hasított a szívembe. Zokogtam, kiabáltam, sikítottam. A kín egyre nőtt. Elterültem a földön, képtelen voltam mozogni, kiabálni, csak feküdtem miközben a fájdalom elborított…

Zihálva ébredtem. A hasamon feküdtem, a lepedő teljesen körém csavarodott, izzadtam, szédültem, a fejem majd szétrobbant és minden tagom fájt. Nyögve tápászkodtam fel, kicsoszogtam a fürdőszobába, be a zuhany alá. A hideg víz lecsendesítette a fájdalmamat így, mikor kiléptem a hűvös csempére, már sokkal jobban éreztem magam. A konyhából isteni illatok szálltak. Elmosolyodtam. Az, hogy ilyen korán fent van, azt jelenti, hogy a mama jobban van, aminek nagyon örültem.

-       Jó reggelt! – simogatta meg a fejem, amikor ledobtam magam a mellette lévő székre.

-       Neked is! – nekiláttam a már odakészített müzlimnek. Egyikünk sem szólt semmit, csendben ettünk. Éles fájdalom hasított a jobb csuklómba, felszisszentem. Mama aggódva nézett rám.

-       Semmi baj. – próbáltam megnyugtatni, de nem hitt nekem, megragadta a karomat és maga elé húzta, hogy jobban szemügyre tudja venni.

-       Édes kislányom! Ha már tetoválást csináltattál magadnak, miért kellett ilyen ördögi jelet választanod? – éles hangjára összerezzentem. Nem értettem, miről beszél, így én is közelebb hajoltam és akkor megláttam… a csuklóm belső felén egy véres hosszú seb nyílt, ami tökéletes L alakot formázott.

-       Egy L betű! Mit jelent ez a jel anya? – kérdeztem döbbenten. Ő sápadtan rázta a fejét.

-       Ez egy ősi jel, aminek használata a vallásos emberek számára tilos. A jelentése Fényhozó. – dühösen nézett rám - Te vallásos szellemben nevelkedtél, tilos ilyen jeleket rajzolnod magadra!

Na igen, tudnotok kell, hogy édesanyám istenfélő életet él, de ezen kívül minden vudus baromságban hisz. Én általában csak nevetek rajta, de ezúttal olyan halálosan komoly volt a hangja, hogy nem volt kedvem nevetni.

-       Fényhozó? De hát ez egy L betű! – tiltakoztam, mire olyan pillantást vetett rám, mintha különösen nagy butaságot mondtam volna.

-       Igen, és hogy mondják a Fényhozót latinul? – kérdezte. Egy pillanatig elgondolkoztam. Aztán beugrott egy név. Egy név, amit szörnyen vallásos irodalom tanárunk rettegve ejtett ki. A szám szólásra nyílt:

-       Lucifer! – inkább kérdés volt, mint kijelentés, a mama bólintott. A fejem megint megfájdult, különös álmok, megmagyarázhatatlan változások, pokol urának jele a kezemen, fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. Mi van, ha valami baj van velem? Veszélybe sodrom a mamát? Ez a gondolat megijesztett, nem akartam mást, mint minél távolabb kerülni tőle. Felpattantam.

-       Mennem kell dolgozni. – hadartam és kirohantam a lakásból, le a lépcsőn, ki a metróig. Csak ott sírtam el magam.

Egész nap a városban kóboroltam, nem mentem haza, csak estefelé, amikor már tudtam, nem hanyagolhatom tovább, valószínűleg anya már betegre aggódta magát.

-       Kislányom, megkérhetlek egy szívességre? – rántott ki a gondolataim közül egy reszelős hang. Egy ráncos, idős bácsika álldogált mellettem. – Segítenél átmenni az úton? Vak vagyok és félek, elütne valamelyik ostoba autós huligán!

Anya mindig igyekezett az illemre nevelni, megtanított arra is, hogy a rászorulóknak segítenem kell. Sokszor kísértem át idősebbeket az úttesten, ám most mégis valami ideges nyugtalanság fogott el, féltem a bácsikától, valami azt súgta, bántani akar. Elhessegettem a gondolatot. Biztos csak a mai sokkhatások miatt lettem ennyire paranoiás! Valami azonban nem hagyott nyugodni.

-       Honnan tudja, hogy fiatal vagyok és lány, ha nem lát semmit? – kérdeztem. Az idős úr rám mosolygott.

-       Az illatodból. Tudod, nekünk, vakoknak a többi érzékszervünk hihetetlenül erős és éles. A szél felém sodorta az illatodat, így azonnal tudtam, hogy egészen fiatal lány áll mellettem. Nem kell félned, nem akarlak bántani! – mondta és én elszégyelltem magam. Csúnyán bántam szegénnyel, pedig csak segítséget kért. Jóvá kell tennem!

-       Persze, természetes, hogy átkísérem. – mondtam kedvesen.

-       Köszönöm gyermekem. – mondta és belém karolt. Szép lassan sétáltunk át a zebrán, nyugtalanságom egyre nőtt, de nem tudtam az okát. Már majdnem átértünk, épp fellélegeztem volna, amikor a semmiből egy teherautó bukkant elő és hatalmas sebességgel száguldott felénk. Még lett volna ideje lassítani, de amikor vezető már látott minket, hirtelen még jobban rákapcsolt. Pánikba esve ugrottam félre, illetve ugrottam volna, de a bácsi szorosan megmarkolta a karomat és egy helyben tartott. Elszántan próbáltam kitépni magam a szorításából, de mintha megnőtt volna az ereje, nem bírtam vele. Kétségbeesve néztem szét, kit hívhatnék a segítségül, ám az utca teljesen néptelen volt. A teherautó egyre közeledett, torkaszakadtából sikítottam és kapálództam, de hiába. A kocsi hatalmas erővel nekünk ütközött, iszonyatos fájdalom hasított belém, fura színek villództak a szemem előtt, aztán jött a sötétség. Furcsa mód nem ájultam el, csak elsötétült minden. Hallottam, ahogy bácsi a fülem mellett diadalittasan suttogja, megdöbbentően fiatal hangon:

-       Most végre beteljesedik!

A következő pillanatban úgy éreztem, mintha a testemen kívül lebegnék a nagy semmiben. Teljes volt a sötétség, mégsem féltem. Hirtelen tőlem néhány méterre két kapu bukkant fel. Az egyik gyönyörű hófehér rózsákkal díszített kapu volt, amely úgy sugárzott különös, ezüstös fénnyel, hogy majdnem belevakultam, a másik kapu fekete volt, körvonala tűzben állt. A lángok furcsa bűzt árasztottak magukból, az ajtó fenyegetőnek és ijesztőnek tetszett, halálra rémített. Életemben először imádkoztam, hogy ne azon kelljen belépnem, hanem a szép isteni kapun. Nem tudom mennyi idő telt el, talán percek, talán napok is, míg végül az angyali ajtó megnyikordult. Csodálatos, földön túli zene csendült fel és egy gyönyörű, fénylő lény jelent meg előttem. Elképzelhetetlenül szép volt, csillámló ezüstös haja a válláig ért, élénk, kék szemei kedvesen vizslattak, karcsú volt, ez még bő ruháján keresztül is láttam.  Mosolygott és kinyújtotta felém a kezét. Hatalmas szeretett áradat öntött el, fantasztikus, ritkán tapasztalt érzések, boldogság, békesség, nyugalom és még valami, aminek nem tudtam nevet adni. Óvatosan felé indultam, lassan megfontoltan lépkedtem, alig vártam, hogy kikerüljek ebből a rémálomból és odabent lehessek, ahol biztonságban leszek. Már majdnem elértem a fénylányt, amikor valaki megragadott.

-       Azt már nem! – süvítette a fülembe és, legnagyobb rémületemre, berántott a tüzes kapun. Az ajtók eltűntek és én meg ismeretlen fogva tartóm zuhantunk a semmiben. Fickándozni kezdtem, sikítottam, ahogy a torkomon kifért, míg hirtelen fejbe vágott valami és elájultam.