4. fejezet

Ébredés

Lassan tértem magamhoz a sötétségből, furcsa és kellemes volt egyben, mert mostanság mindig valami éles hangra vagy fájdalomra ébredtem. Kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, ám még nem akartam felkelni, olyan kellemes és puha volt az ágy. Na, várjunk csak! ÁGY?! Olyan hirtelen ültem fel, hogy meg kellett kapaszkodnom, nehogy leessek. Egy hatalmas, baldachinos ágyban feküdtem, az ezüst anyag vízesésként zubogott alá a fekhely tetejét tartó gerendákról. A takarók, a lepedő és a párnahuzat is különlegesen selymes, pillekönnyű anyagból készült, az árnyalatuk megegyezett a baldachinéval. A szoba, ahol aludtam, hatalmas volt, ízlésesen berendezve és mégis volt benne valami furcsa. A falak egyáltalán nem látszottak, vastag szövet takarta el őket. Az ablakok kicsik voltak, a földig érő függönyök gondoskodtak róla, hogy egy fénynyaláb se jusson a szobába, mintha az itt lakó teljesen ki akarná zárni a külvilágot. Jobb kéz felől furcsa kiszögelléseken polcok nyújtóztak, tele pakolva mindenféle tárggyal, különböző színű és méretű kristály gömbökkel, vékony, ezüstnek tűnő nyakláncokkal, gazdagon díszített gyűrűkkel, vaskos, öreg könyvekkel és rengeteg megnevezhetetlen dologgal. Az ágy, amiben ültem, az egyik ablak mellett terpeszkedett, de mivel azon semmi fény nem jött be, nem értettem honnan árad ez a világosság. Tűnődve néztem szét, aztán megláttam. A fejem fölött két méterrel világító gömbök repkedtek. Leírhatatlanul gyönyörű volt, ahogy a türkizkék, fehér és ezüstszínben pompázó, labda méretű golyóbisok összevissza lebegtek a plafon magasságában, színnel és fénnyel megtöltve a szobát. A gyönyörködésből az ajtó nyikorgása szakított ki, dobogó szívvel bújtam vissza takaró alá és félve pislogtam kifelé. Az ajtó kivágódott, én pedig villámgyorsan hasra fordultam és úgy tettem, mintha aludnék. Halk léptek hangzottak fel és valaki megállt az ágyam mellett.

-       Hogy érzed magad? – csendült fel egy halk, mély, férfihang. Tudtam nincs értelme tovább színlelni.

-       Jobban. – súgtam, miközben felkeltem. Az idegen megfogta a kezemet, leült az ágyra és maga mellé húzott. Magas, karcsú, fiatal, fiúnak tűnt, ám arcát nem láttam, csuklya takarta el.

-       Mi történt? Hol vagyok? Ki vagy te? Miért vagyok itt? – záporoztak a kérdéseim.

-       Lassabban! Egyszerre csak egy kérdést kérlek! – nevetett a fiú. Mély levegőt véve próbáltam megnyugodni. Az idegen felemelkedett az ágyról és lassan hátratolta a csuklyáját. A szemem elkerekedett. Egy húsz év körüli fiatal férfi állt előttem, a legszebb, akit valaha láttam, szőke göndör haja, élénkzöld szeme és finom arcvonásai voltak. Kétségkívül vonzó férfi, ám én mégis képtelen voltam tartózkodás nélkül szemlélni őt.  Szerény tapasztalataim szerint az ilyen fiúk észre sem veszik az olyan lányokat, mint én.  Az idegen ismét felnevetett. Ráébredtem, hogy már ideje pislogás nélkül bámulom, miközben ezeket az ostobaságokat végiggondoltam. Komolyan nem vagyok normális! Pár perce vagy órája meg akartak ölni és nekem most egy fiún jár az eszem?

-       A nevem Lucien. – rángatott ki gondolataim közül. Gyorsan összeszedtem a maradék józan eszemet és kezet nyújtottam.

-       Az én nevem Kíra. Elmondanád, kérlek, hol vagyok és hogyan kerültem ide? – Lucien arca elkomorult egy pillanatra, majd udvarias mosolyt erőltetve magára így felelt:

-       Természetesen.

-       Ám előbb ennie kell az ifjú hölgynek! – szólt közbe egy női hang. A tulajdonosa az ajtófélfának támaszkodva állt. Miután észrevette, hogy nézem, beljebb sétált, lassan, mintha attól félne, hogy megijeszt.

-       Üdvözöllek kedves Kíra! Ne… - tartotta fel a kezét, amikor közbe akartam szólni – ne kérdezd, honnan tudom a neved, később mindent elmagyarázok. De most mindenképpen ennie kell. Jöjjön! – ragadott karon és magával húzott. furcsa, sötét folyosókon vezetett keresztül, míg végül egy kis kerek tárgyaló terembe jutottunk, ahol egyetlen asztal árválkodott.

-       Így, ülj csak le drágám! Fárasztó napod volt és még most jön csak a java. Szegénykém, ha tudnád mibe keveredtél! Na, de nem akarlak megijeszteni, mindenről értesülsz majd időben. – mondta és egy hatalmas arany tálcát tett elém tele rengeteg étellel – Egyen! Minden az öné!

Furcsa, hogy a nő hol tegez, hol magáz, mintha nem tudná eldönteni hogyan, bánjon velem. Megragadtam az vevőeszközöket, amik díszesek és nehezek voltak, ugyanis aranyból készültek, ezt még én is meg tudtam állapítani. Beleharaptam a húsba és valami mennyei íz terült szét a számban. Még sosem ettem ilyen jót! A nő elégedetten fürkészte az arcomat.

-       Legalább a nevét mondja meg kérem! Hogy szólítsam? – kértem két falat között.

-       Arielnek drágám, szólíts Arielnek. – érkezett a válasz, majd áthajolt az asztalon és megérintette a kézfejemet – Nem kell félned! Itt biztonságban vagy.

Mielőtt válaszolhattam volna kinyílt az ajtó és Lucien lépett be egy lánnyal a nyomában. A lány nagyon szép volt és különös. A haja grafit színű, a szeme is szürke. Furcsa bőr ruhát viselt, amit gazdagon díszített arany ékszerekkel ékesített, lábán bőrsarut hordott. A feje fölött égő a világító golyóbisok röpködtek, így tökéletesen láttam az arcát. Ugyanolyan finomak voltak a vonásai, mint Luciennek. Fiatalabb volt nálam pár évvel. Tizenhét évesnek tippeltem.

-       Kíra, bemutatom a húgomat Nora-t! – szólalt meg említett. Nora odalépett mellém és leguggolt. Ahogy a szürke szemébe néztem, mintha gát szakadt volna át a fejemben, mintha álomból ébredtem volna fel! Hirtelen mindenre élesen emlékeztem, ami történt velem. Döbbenten pillantottam fel egyenesen Lucienre. A szemem elkerekedett, sokkal nagyobbra, mint amikor először megpillantottam.

-       Te?!