7. fejezet

A kiválasztott

Luce lassan a falba vágott ablakhoz sétált és kibámult rajta, Nora melléállt, majd szelíden megérintette a hátát.

-       Muszáj elmondanod neki! – súgta. A fiú megfordult, szép arca elgyötört volt.

-       Azért vagy itt… - kezdte lassan -, mert szükségünk van a segítségedre. Csak te menthetsz meg minket.

-       Hogyan? – kérdeztem, de nem voltam rémült, annyi sokk ért az elmúlt két napban, hogy teljesen lebénultam.

-       Pár héttel ezelőtt hírét vettük, hogy Lucifer véglegesen le akar számolni velünk. Hatalmas kutató csapatokat szervez, akik képesek még a legszűkebb járatokba is behatolni és végezni velünk. Amikor ezt megtudtuk nagyon megrémültünk fogalmunk se volt, hogy mit tegyünk. Két héttel ezelőtt azonban az egyik lélek, aki megmenekült a tűztől üzenetet hozott. Michaeltől. – Luce óvatos pillantást vetett a húgára, aki a név említésére megfeszült.

-       Mondd csak tovább! Jól vagyok. – próbálta megnyugtatni őt Nora.

-       Az üzenetben az állt, hogy Michael hajlandó lenne nekünk segíteni, fegyvereket adna, amelyekkel legyőzhetjük ellenségeinket, cserébe viszont fel kell mennünk a mennybe és bűnbánatot tanúsítani.

-       De hiszen ez remek, ha megteszitek, amit kért újra szabadok lesztek! Nem értem, miért kellek én ehhez.

-       Ez nem olyan egyszerű Kíra! – vette át a szót Nora – mi bukottak vagyunk, nem sétálhatunk be csak úgy a mennybe. Egy különleges kapun kell belépnünk, ahova csak az emberek világán vezet az út. Az egész társaságunkból én vagyok az egyetlen, aki felmehet a felszínre és én is csak egy napig, tartózkodhatok ott egy évtizedben. Nem érnék oda időben, a bátyám, pedig egyáltalán nem is jöhetne. Michael egy másik megoldást biztosított számunkra. Megjelölt egy tiszta lelkű emberi lényt, akit meg kellett találnunk és, ha ő kísér minket, képesek leszünk huzamosabb ideig a Földön maradni. Ez a kísérő, pedig te vagy. Ezért próbáltam kapcsolatba lépni veled az álmaidon keresztül, ez az oka annak, hogy Lucifer elrabolt, valahogy megsejtette, mennyire fontos vagy számunkra és ezért vagy most itt.  Michael téged választott, hogy elhozd a békét otthonunkba.  Te vagy a kiválasztott és mi a segítségedet kérjük, hogy több társunkat ne kelljen elveszítenünk! – Nora elhallgatott és bátyjával együtt könyörgő pillantással várták a válaszomat.

-       Nem lehet. – nyögtem ki, amint képes voltam ismét levegőt venni – Ez őrültség, biztosan tévedtek! Michael tévedett. Nekem haza kell mennem a mamámhoz, nem segíthetek nektek, nagyon sajnálom!

-       Nem tévedett senki! Csakis te lehetsz, hisz különleges képességekkel rendelkezel. – mondta Luce csendesen.

-       Dehogyis! – tiltakoztam.

-       Dehogynem. Átugrottad az ellenségeidet a palotánál, szinte elszálltál fölöttük, ráadásul mikor megtaláltalak több sebből véreztél és most egy karcolás sincs rajtad.

-       Mert te meggyógyítottál, vagy a húgod…

-       Tévedsz! Te gyógyítottad meg saját magadat Luce csak segített, hogy rá lelj a módjára. Ezek a kiváltságok képessé tesznek téged, hogy elkísérj minket hosszú, veszélyes utunkon.

-       Nem! Én ezt nem akarom, haza akarok menni. – ismételgettem papagájként a szavaimat. Éreztem, hogy harag ömlik ét rajtam. Hogy képzelik ezek, majd biztos ők fogják megmondani, mit kell tennem! Az arcom kivörösödött, ahogy egyre jobban felhergeltem magam, majd éreztem, hogy hirtelen megnyugszom. Ez csak még jobban felidegesített.

-       Ne használd rajtam a varázserődet Nora! – sziszegtem a lánynak, mire feltartotta a kezeit s rögtön meg is szűnt az idegesítő nyugalom.

-       Haza akarok menni! Engedjetek szabadon! – az utolsó szavakat szinte már ordítottam. Luce arca megkeményedett, beleharapott az ajkába, majd bólintott.

-       Rendben van, holnap hazaviszlek. Ígérem!

-       De… - kezdett volna Nora tiltakozni, de bátyja közbevágott.

-       Nincs vita húgom! Nem kényszeríthetjük rá, hogy itt maradjon. Most pihenj le! – fordult felém – Mára ennyi elég volt. Holnap pedig, elkísérlek édesanyádhoz.

-       Köszönöm! – suttogtam hálásan, határtalan örömömben gyorsan megöleltem a fiút és kirohantam az ajtón. Még láttam, amint Nora bátyjához lép és a fülébe súg, de olyan boldog voltam, hogy ezzel nem foglalkoztam. Mivel nem voltam fáradt úgy döntöttem sétálok egy kicsit. Némán róttam a szűk járatokat, amik sötétek, sivárak és üresek voltak. Végül az egyik világosabb járatból hangokat hallottam, arra vettem az irányt. Pár perc gyaloglás után egy kis szobába értem. A polcokon rongyokból és különféle anyagokból összetákolt babák trónoltak, a padlón szerteszét különféle színű kövek és papírdarabkák. A káosz kellős közepén, pedig ott ült James egy kislánnyal az ölében. Amint meglátott, azonnal a fiú háta mögé menekült, mire amaz is felpillantott.

-       Ó, Kíra örülök, hogy látlak! Jane, nem kell félned! Kíra jó barát. – mondta, miközben szelíden előhalászta háta mögül a gyermeket.

-       Jane, ő Kíra. Kíra, ő itt Jane. – mutatott be minket röviden, miközben hosszú karjával hadonászott. Nem lehetett nem észrevenni kidolgozott izmait. Na, ne Kíra, állítsd le magadat! Azért, hogy eltereljem a figyelmemet lehajoltam a lánykához.

-       Szia! Te Ariel kislánya vagy, ugye? – mondtam, miközben vidáman rámosolyogtam, hogy lássa, nem kell félnie tőlem. Jane bizalmatlanul méregetett, látszott, hogy nehezen barátkozik, amin nem is csodálkoztam, hiszen milyen világban kell szegénynek felnőnie! Végül felém nyújtotta az egyik babáját és leültünk játszani. Közben nagyokat nevettünk, de éreztem, hogy játék közben a komoly gyerekszemek engem figyelnek. Miközben a kukoricacsuhéból készült hercegkisasszony öltöztettem, alaposan szemügyre vettem őt. Nagyon szép gyerek, hosszú szőke haja csigákban omlik keskeny vállaira, tejfehér bőre és nagy barna szemei vannak. A leggyönyörűbb kislány, akit életemben láttam. Ariel igazán büszke lehet rá!

-       Úgy látom, jó kedved van! – rántott ki a gondolataim közül Jem, aki csendben tett-vett körülöttünk.

-       Igen. Lucien megígérte, hogy holnap végre hazavisz! – mondtam lelkesen. Senki sem tudta volna elképzelni, hogy mennyire vágytam már haza. James arca egy pillanatra elkomorult, majd összerezzent és rám mosolygott.

-       Biztos jó lesz. Tudod… - sosem derült ki, hogy mit akart volna mondani, mert a következő pillanatban szörnyű hangok ütötték meg a fülünket, kiabálás, sikítás, lánccsörgés és valami, amiről el sem mertem képzelni, hogy micsoda, furcsa gurgulázáshoz hasonlító üvöltés. Jem megragadta az övén lógó kardot és a kijárat felé indult.

-       Maradjatok itt! – parancsolta. Arcán elszántság és harag tükröződött. Felrántotta az ócska fatákolmányt és kilépett rajta. Amint az ajtó kinyílt elviselhetetlen hőhullámok csaptak az arcunkba. A szívembe markolt a rémület, egyszer már éreztem ekkora hőséget. Jane magához szorította a babáját, az ölembe mászott és belemarkolt a vállamba.

-       Itt vannak! – zokogta. Éreztem, hogy reszket a karomban. Magamhoz szorítottam és szorosan átöleltem. Az ajtó hirtelen recsegni kezdett. A kislány nyüszített és fejét a nyakamhoz fúrta. A szívem szakadt meg, annyira sajnáltam. Elömlött rajtam az elszántság és a harag. Hogy merik ezek a szörnyetegek így megijeszteni a kislányt?

-       Nem hagyjuk magunkat Jane! – mondtam harciasan. Felpattantam és körülnéztem a szobában. Felkaptam egy nagy vázát és a gyermek kezébe nyomtam. Az én övemen még ott lógott Nora tőre, amit első találkozásunkkor ajándékozott nekem, hogy ha esetleg bármikor harca kerülne sor itt tartózkodásom idején, tudjak küzdeni. Az előrelátása kapóra jött. Villámgyorsan kirántottam és a magasba emeltem. Ha kell az életem árán is, de megvédem a gyermeket!  Az elszántságomból Jane erőt merített, kis arca komollyá vált és úgy tartotta a vázát, hogy bármikor lesújthasson vele. Finoman a hátam mögé toltam.

-       Csak akkor harcolj, ha nagyon szükséges, addig bízd rám! – súgtam neki, mire egy bólintást kaptam válaszul. Megsimogattam a fejét. Kintről a kiáltások, sikoltások erősödtek, majd hirtelen kivágódott az ajtó. Megszorítottam Jane kis karját, majd előrevetettem magam.